Életem története - avagy miért próbálkozok öngyilkossággal

A rendszerváltás előtt születtem egy olyan apától aki szerintem valójában homokos (csak veréssel "átnevelték"), és egy anyától, aki az embereket 8 éves kislányként játszóbabának tekinti.

Mindketten a kommunista-szocialista rendszerben edződtek, azaz szerintem azt hitték "majd az állam ad lakást és munkát, a kemény munka jutalma pedig az elismerés/előléptetés".
Mint kiderült, tévedtek.

Kb. 5 éves koromban volt utoljára hogy a családunknak barátai voltak, valahogy mind lemorzsolódott. Állítólag a legtöbb alkoholista lett, meg messzire költözött, de az sem lehetetlen hogy a szüleim voltak egész egyszerűen lusták a kapcsolatok ápolásához.

Maradt a "nagy család", azaz nagyszülők, szüleim testvérei, ilyesmi.
Velük sosem volt túl jóa viszony, mert vagy az volt a gond velük hogy "ah, mi jobbak vagyunk, most épp nincs szükségün a segítségükre", vagy "ah, kivételeznek velük, ezért útáljuk őket".
Bárhogyis, azért csak összejártunk előbb minden hétvégén, aztán egyre ritkábban, mostanság talán évente egyszer-kétszer. Gyakorlatilag kihullottak a rostán mikor is... 10 lehettem? Márminta nagybátyjak, unokatestvérek.
A nagyszülők maguk kitartottak olyan 15 éves koromig. Akkoraa viszont már nagyon meguntam őket a "Háromkérdéses Társalgás", és a folyamatos kötözködésük miatt.

A "Háromkérdéses Társalgás" az így néz ki mikor iskolás vagy:

#1 Mi volt az iskolában?
#2 Milyenek a csajok?
#3 Milyenek a jegyeid?, vagy szülők esetében #3 Megírtad már a leckéd?

Általános iskola, középiskola - egyetem: a Három Kérdés nem változik, ahogy az sem, hogy a gyakorlatban mindegy mit válaszolsz, nem hallják meg, és úgyis kioktatás lesz a vége, miszerint
- bezzeg az én koromban 10 évesen már dolgoztam
- bezzeg nekem már ennyi idősen feleségem volt és gyerekem
- miért nem figyelsz rám, vágasd le a hajad, megint piszkos a körmöd, hogy áll rajtad ez az ing.

Az iskolából kikerülve a Három Kérdéses Társalgás nem változik, csak a  kérdések:

#1 Van munkád?
#2 Mior nősülsz már meg?
#3 Mikor lesznek már unokáim?

Ez utóbbit úgy a nagyszülő mint a szülő kérdezi.

Hidd el, 25-30 év alatt te is besokallsz. Olyan, mintha minden nap semmit nem ehetnél, csak zabpelyhet. Beteg leszel tőle.

Azért ne írjunk mindent a mások számlájára. Igaz, nem vagyok tökéletes. A Végtelen Szabadság engem meglehetősen összezavar, akkor tudok teljesíteni ha világosan látom a célt. Akkor nem, ha a munkalehetőség így hangzik:

"A cégünk neve RUBINTOK, GYÉMÁNTOK SMARAGDOK!, menj és adj el valamit valakinek! Nem tudjuk mit, semmi közünk hozzá! Nem tudjuk kinek, semmi közünk hozzá, oldd meg! Csak fizess nekünk a névhasználatért!"

Megjegyzem, azért nem ejtettek teljesen a fejem lágyára. Ha már beirattak egy olyan egyetemre, amiről fogalmam sem volt a magam részéről, azért kijártam. És nem csak kijártam, de az utazási költségektől eltekintve én fizettem az egészet. Az "állami költségtérítéses", azaz névleg ingyenes oktatásba minden ~zsebpénzem és keresetem beleöltem. Szórakozni így nem volt lehetőségem, de azt reméltem, anyám csak tudta mit csinál amikor ide felvételiztetett. Meg aztán kiszállni nem lehetett, ezt kerek perec megmondták:
- Vagy kijárod, vagy mehetsz az utcára.

Meggyőző érv volt, így kicsengettem az "ingyenes" oktatásnak 1,000,000, azaz egymillió forintot a saját zsebemből. Bankszámla, megtakarítás, életkezdés ezután? Arra természetesen már nem maradt.

Soha, semelyik rokonom nem támogatott gyakrolatilag semmivel. Mikor először (nyári munka, még diákként) mondtam hogy hé, miért ne mennék el dolgozni, a válasz az volt, hogy a kezembe dobtak egy újságot, hogy "keressé bazmeg". Hát én meg akkor még a diákszövetkezetekről sem hallottam, pláne nem a munka világáról, de hát mit tudtam tenni? Kinyitottam az újságot.
Persze a felét nem értettem mit jelent, megkérdeztem. Idézem a választ:

"Találd ki."

Na bassza meg, gondoltam. Azon a nyáron nem is lett munkám.

Amim szintén nem lett, az az a tudásom, hogyan és mennyiből lehet élni. Adózás? Tb? Bevásárlás? Rezsi és lakbér/közösköltség? Felfúrni egy képet a falra, meghúzni a csöpögő csapot? Főzni?
Mondjuk ezek jórészét egy idő után önutánajárással csak megtanultam, de azért szerintem szánalmas.

Nagyanyám egyszercsak meghalt. Az egyik. Jó sokára, voltam vagy 28-30. Reménykedtem. Kaptam egy nagy semmit. Ja, nem is: megtaláltak egy betétkönyvet, amit a 18. születésnapomon kellett volna megkapnom. Azóta csak vonódtak róla a kezelési költségek, és csoda hogy nem rágta szét a penész. Vagy valami kártevő. Nem volt sok, 1-200,000 forint - nem épp lakásra elegendő.

Aztán nagy keservesen lett egy állásom.
Ilyen kérődíves call-centerből "zaklattam" a polgárokat - amíg a cég el nem költözött Miskolcra, felszámolva a teljes Budapesti részlegét, a legális munkaerőt feketén dolgozókkal helyettesítve (egy hétig kivittek minket busszal az új helyre, a helyiektől megérdeztük hogy, s mint, 10-ből 8 feketén volt ott). Mondjuk nyilván nem lehetett erre a melóra hosszútávon építeni, mert "Megbízási szerződéssel" működött, azaz szart se fizettek, és nem számít bele a nyugdíjba. Ez ki is derül olyan fél év után - kb. akkor lett internetünk. Mert senki nem tájékoztatott ezen munkavállalási forma feltételeiről. Én mindenesetre abban a hitben leledzettem hogy dolgozzak jól, legyen meg a heti 40 óra, az már munkának számít mindenhol (mondom, mint kiderült ez nem így van).
Ennek érdekében volt hogy egyes hónapokban végig 12-óráztam, mert tudtuk, hogy a cégnek a megrendelések nem érkeznek majd folyamatosan.
A "kemény munkáról" meg annyit, hogy egy idő után már a csoportvezető/koordinátor/mittoménminekhívták szólt rám, hogy nem kéne olyan keményen tolni, mert a cég órabérben fizet, de csak addig amíga megrendelés tart.
Tudomásulvettem, de az értékelésnél azért az élbolyban tartottam magam.

No mindegy, szóval ez a munka kifújt.
Nagyon nehezen, de összejött egy másik. Állami vállalat volt, és úgy vettek föl, hogy a HR-es azzal bíztatott, legalább 10 évre.
A 10-ből alig 1 lett, amikor felszámolták az egész osztályt ahol dolgoztam. Nem tudom miből tartotta fenn ezek után magát a cég, mert a többi osztályvolt a HR, a számlázás, a jog, meg az igazgatók.
Az is érdekes volt milyen sorrendben menesztették a népet: először az egyetlen előző váltásból maradt munkatársat küldték el minden tapasztalatával és frissen lerakott felsőfokú szakterületű képzettségével. Aztán a "csinos lányt", majd engem. A főnök az elköszönéskor úgy jellemzett: "Rendkívül hatékony. Nem feltétlenül barátságos, de mindenképpen hatékony".

Hát ja, szerintem először a munkát kell elvégezni, egyenesen, nem pedig barátkozással és pletykálkodással tölteni az időt. Hogy elvégezzem a kiosztott munkát, még így is 10-11 órákat voltam bent nem egyszer a hivatalos 8 helyett, de hát ki számolja? Főleg egy állami cégnél...

Nos, akik a cégnél maradtak, az az oszt.vez. volt, két próbaidős, meg egy olyan, akinek fegyelmije volt a számítógépes nyilvántartás szerint. Amit szintén én raktam rendbe, az IT-sek csak néztek hogy valaki hajlandó volt átnézni és karbantartani az anyagokat (muszály volt, mert egyik nap elszállt az egészrendszer, senki nem tudta mi maradt meg a helyreállítás után). Pedig nem is tartott olyan sokáig, és részemről izgalmasnak is találtam.
Mindegy, zárjuk le azzal, hogy az osztály maradéka még kemény 3 hónapig ha tartott a hírek szerint, aztán lehúzták a rolót (nem tudom konkrétan melyikkel mi lett, az biztos hogy a főnök ment, és a fegyelmis kartársnő maradt).

Minek sikránkozni... Hát mert megint nem kellettem senkinek. Egy évig irattárban közmunka keretében sikerült még megkapaszkodni, de... Azért ott is letoltunk 1,500,000 oldalt vagy mennyit.

És azóta semmi.

Anyámnak van egy vállalkozása, ami szerintem értlemetlen, rég be kellett volna csődölnie, nem tudom hogy tartjuk fenn. Mondjuk nem kellett volna megnyitni sem szerintem, hanem elfogadni hogy mindegy mennyit és milyen szorgalmasan dolgozott, irodavezetőnek nem alkalmas. Ha nem köt bele a főnökökbe, ha nem mond fel, akkor legalább onnan lenne rendes bevételünk.

Apám... Ma reggel telefonálta meg hogy kirúgták. Utolsó volt a Külügyminisztérium postázóján. Annyira az, hogy szerintem nincs is senki akinek átadja a posztját. Persze a Vezetőség biztos tudja mit csinál, de RAJTUNK ez nem segít.

Úgy érzem túl öreg vagyok már ahhoz, hogy azon kelljen aggódnom, lesz-e munkám holnap, és ha lesz, abból meg tudok-e élni, hogy EL TUDOK-E KEZDENI ÉLNI.
Ebben a korban már azzal kéne törődni hova adjam iskolába a gyerekem. Nem azzal, hogy van-e kellő tapasztalatom/végzettségem az éppen megpályázott álláshoz.

Voltam én már minden: szórólaposztó, szörpgyári munkás,, korrepetátor, raktáros, kertész, dobozoló, telefonos kérdezőbiztos, adatrögzítő, irodai asszisztens...
A legjobban az irodai munka ment mondjuk, azt kifejezettenszerettem is.

A munka nem büdös, csak éppen úgy tűnik nem kellek senkinek. Hiába a napi 5-10+ önéletrajz szétküldése.
És még csak azt sem tudom miért.

Őszintén mondom: csődben vagyok, és nem tudom hogyan tudnék talpra állni. Hogyan tudnék elkezdeni élni. Ellennék én már "kenyéren és vizen" ha kell.

De belátom, lassan vége. Hamarosan nem marad semmi értelme küzedni.
A tragédiám még nagyobb, mert nem tudok ártani magamnak - a kést nem tudom rávenni hogy vágjam fel a karom, nem tudom elengedni a korlátot a mélység szélén, a pirulák a kezemben hirtelen értelmüket vesztik és elrakom őket.
Lehet, egyszerűen úgy lesz vége, hogy elfogy minden, tényleg utcára kerülök, és akkor majd úgy döntök nem állok fel, csak egyhelyben éhen halok. Vagy szomjan. Vagy a fagy végez velem.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Swamp Attack Wiki (episode 1-8)

Fegyverek házilag - krumplipuska

Valóságshowk - Amcsi Benzinfalók (Fast N' Loud)