Friend-zoned by sorozatok

A sorozatok fenntarthatósága ugyebár nagyban függ attól, hogy van-e amire egy évadon-sok évadon át várni lehet. Egy dolog hogy érdekes-e önmagában egy rész, de miért ülnénk le hetente-kéthetente leülni ugyanakkor(?) a tv elé megint és megint?

Hát A Nagy Cél miatt. Ez általában valami legyőzendő főgonosz a Buffy FőVámpírjától a Csillagkapu goauldjain át Az Elveszett Szoba kislányának megtalálásáig, de ha ez megvan kell valami amivel helyettesítjük (és annak Még Nagyobbnak kell lennie), vagy a sorozatnak vége, mint az Így Jártam Anyátokkal-nak.

Ja, hogy az mitől volt szar sorozat? Épp azért mert többször elérte a kitűzött célt, de a fenntarthatóság miatt amit a nézettség követelt mindannyiszor cancelelték.

Na és itt találták ki azt, hogy mint a Barátok Köztben mindenki dugjon meg mindenkit. Vagy legalábbis vágyjon rá, és lengessük ezt a nézőnek mint répát a szamárnak.

Na és pontosan ez az ami egy sorozat lassú elhalásához, majd hirtelen eltűnéséhez vezet.
Első példája a jelenségnek talán a Bruce Willis (és az akkoriban szintén - sőt: inkább - névnek számító Cybil Sepherd) által fémjelzett Demcey és Makepeace sorozat volt, amiben hetente nyomta a két magánnyomozó a CSI-t, és közben hajtottak egymásra mint Balu-maci és Ms. Cunnigham.

Ezt odáig sikerült fejleszteni, hogy EZ AZ, ami az összes CSI-NCSI-CSINY-CSIM-akármibetűszó (természetesen mindet magyarul, nem pedig angolul kiejtve!) sorozatot összetartja: a szereplőgárda női és hím tagjai vajon összejönnek-e?

És a vicc, hogy ezért 5-10-12 éven át hajlandóak vagyunk nézni azt a lapos limonádé szart, és a végén attól lesz egy sorozat jó vagy rossz emlék, hogy megtörtént-e, összejöttek-e?
Monk? Ráfoghatjuk -> jó volt.
Demcey és Makepeace? Nem -> rossz volt.
Döglött akták: emlékszik erre még valaki?

Na hát erről van szó.