Kaland, Játék, Kockázat - a sorozat élete
Asorozat az unásig és rogyásig emlegetett Tűzhegy Varázslójával kezdődött, ahol máris kiderült valami: a két alapszerző, Ian Livingstone és Steve Jackson korántsem jött ki olyan jól egymással mint szeretnék mutatni. Innentől kezdve tehát mindenki írta a saját könyveit, közösen írásról szó sem lehetett.
Ennek egyik oka a két mentalitás is volt, mert Steve üzletláncban, játékkiadásban - a dolgok üzleti részében - gondolkodott, míg Ian bár kevésbé kreatív volt, de a PR sokkal jobban ment neki, így Steve általában csak fotókon mutatkozott, míg Ian lett acég arca ha mondhatjuk (miközben minél jobban próbálták megőrizni az egyensúlyt a jelenlétben).
Ahogy egyre több lett a könyv, lassan kialakult a Titán mint világ, és - többek között rajongói nyomásra - megpróbálták tényleges szerepjátékként IS eladni a Fighting Fantasy brandet. Megjelent egy "papír és ceruza szerepjáték kezdőknek" kiadvány ösztökélve a népet hogy válasszon magának kidolgozott rendszert, aztán jött egy bestiárium (azaz Szörnyek Szörnyű Könyve), és ezzel önállóan is befutott azAdvanced Fighting Fantasy, tehát megjelent a Titán (ami nálunk is jól fogyott), és olyan főleg mesélőknek szóló alapkönyvek amiből 3 jelent meg, és mivel a rendszer sosem volt határok nélkül fejleszthető, eszelős újítások jelentek meg bennük - olyan részletek amik addig máshol biztosan nem. Például bolygószintű időjárási rendszer kidolgozása, szélsebesség-táblázatok hogy a számomra legmeghökkentőbbeket említsem.
Egyszerűen zseniális, csak nehogy elvesszünk benne mint Tom Hanks a Misztikus Játék, ami egyszerre mutatta be a szerepjátékok inspiráló, közösségformáló - és labilis személyiség esetén veszélyes voltát.
Teljesen fair hozzáállása volt, ellentétben mondjuk a Népszabadságban megjelent cikkel a M.A.G.U.S. megjelenésekor, ami szerint minden szerepjátékos sátánista pszichopata lesz, punktum. Természetesen nem lesz, de nem véletlen hogy egyetemistáknak találták ki a dolgot, ők az elsődleges célcsoport.
Később a Fighting Fantasy sokmindennel megpróbálkozott még:
- figurák forgalmazásával a Warhammer nyomán (ugyanezért el is tűnt a süllyesztőben úgy egy tucat miniatűr után ez a kezdeményezés)
- számítógépes átiratok (a maguk korában elfogadható hasznot hoztak, de mihelyst megjelent a GRAFIKA elhaltak)
- gyűjthető kártyajáték (valójában fix számú kártya véletlenszerű pakkokban, földrajzilag elkülönített két kiadásban és egyéb komplikációkkal - be is fulladt, ma sem érdekel senkit igazán)
- két táblás játék
- egy négyrészes spinoff-sorozat azonos logóval, független rendszerrel, alacsonyabb életkorú célcsoporttal
- 7 regénnyel (mondhatni nehezen beszerezhetőek, de Steve Jackson jókat írt. Ian Livingston kevésbé jókat, az ötlet sem volt eredeti - játékkönyvet ültetett át egy-az-egyben -, így nem is volt a kiadáskor (sem) túlnagy igény, így bár ezek kevésbé keresettek, mégis drágábbak, mert kevesebb van belőlük).
No és persze ott van az errefelé hányattatott srossal rendelkező Kaland Játék Varázslat minisorozat, ami a logón kívül valójában az alapsorozat része - ami amúgy, bár nagy fő átkötőszálat nélkülözve, de szintén számos "összefüggő nagy kalandot" tartalmaz.
Már a 4. könyvnek megpróbálkoztak kiterjeszteni a brandet fantasyn kívülre a magyarul Csillaghajó címmel kijött könyvvel, és úgy a sorozat feléig-első harmadáig adogattak is ki ilyet rendszeresen, sőt, időnként más fantasy-világokkalis bepróbálkoztak vérfrissítés gyanánt (pl. Zagor Legendája ami Amarillián játszódik,vagy a Haláltalizmánami Orbon és szó szerint azolvasóafőhős,nemvaami alteregó!).
Sajna ezek jórészt hamvába holt próbálkozások voltak,de ha nekidurálták magukat kinyomtak olyanokat mint a Találkozás F.E.A.R.-rel (ami jól volt megírva, illusztrálva és ötletelve, de bosszantóan lehetetlen elérni a végsőharcot, lévén valójában négy egymástólteljesen független könyvettart az olvasó a kezében, amiket elkülöníteni csak szorgos térképezéssel lehet), a Robot Kommandó (ami egyszerűen az egyik legjobb játékkönyv többször látogatható helyszínekkel, alternatív megoldásokkal, és dinoszauruszokkal), vagy a Lázadók Bolygója amiazknak tetszhet igazán akik értékelik a régi (1960, jobbára fekete-fehér) szörnyfilmeket.
RETROCHOCK!
Mivel kéthavonta(!) adták ki ezeket eredetileg (megjegyzendő hogy más sorozatok még sokkal több könyvet is tudtak produkálni, a "Choose your ownadventure" például 185 könyvet ért meg 20 év alatt) előkerült a probléma hogy újabb írókat vegyenek fel - na ők természetesen ingadozó teljesítménnyel dolgoztak.
Az első a Skorpiók Mocsarának írója lett, de jöttek a többiek is. Mondhatjuk hogy így több ízlést lehetett megfogni - de egy brand nem úgy működik.
A Demons of the Deep, amire a magyarTitán "A Mélység Démonai" címmel hivatkozik pl. bár egész jó történettel szolgált és teli volt ötletekkel, de túl sokat fektetett elfogadhatatlan szóviccekbe (pl. kardhal: egy bajvívótőrrel rohangászó hal; vagy a kalapácshal amivel szó szerint szögeket fogunk beverni...).
A Pusztítás Maszkjai pedig nem elég hogy olyanlapos lett mint a bibliai Föld, de ráadásul szakított azzal a hagyománnyal hogy a hős egy arcnélküli kalandozó, és csinált belőle egy királyt. Hogy egykirály miért indul egyedül, kíséret nélkül bárhová, az olyan rejtély amit nem fogunk megfejteni.
A Creature of Havoc (24. könyv) megpróbált menteni - hosszú fejezetpontokkal megírt, kidolgozott kaland volt magasabbéletkorú célcsoportot megcélozva nyers brutalitásával. A könyvben ugyanis egy szörnnyel játszunk amilyet máskor azonnal lemészárolnánk. Eme lényecske csata utánbátran felfalja áldozatait, legyenek azok más szörnyek - vagy hagyományos kalandozók, netán sima falusiak!
Sajna a készítők rossz konzekvenciát vontak le, és a kidolgozottság helyett a könyv nehézségét hitték érdemnek, amint az látszik a Lidérckastély Alatt notóriusan magas statisztikákkal rendelkező ellenfelein, vagy a Varázsló Kriptája milliónyi összegyűjtendő tárgyán (25-26. könyvek).
Kb. ugyanekkor jött ki a Warlock magazin (magyarul említi aTitán szintén Varázsló címmel) 9. száma, ami biztosan jelzi a játékkönyvek alkonyát egy tényleg remek cikkel, amiben az összes sikeresebb (<- br="" egys="" ges="" gymond="" h="" lapozgat="" nyv="" rendszert="" rnevesebb="" s-k="" tettek.="">
Na kábé ettől lassan de biztosan csúszott lefelé a lejtőn a sorozat - és az egész stílus. A 27. könyv (kb. a sorozat fele) volt az utolsó (Csillagközi fejvadász - vajon hogy lehet hogy az összes nem-fantasy rész jelent meg fordításban?) ami nem a Titánon játszódott.
A jelentősebb/megjegyezhetőbb/markánsabb világuralomra törő főgonoszok lassankifogytak mint James Bondnál, a Phantoms of Fearről mindig azt hiszem annak a magyar neve a Lopakodó Lelkek, a Mélység Rabszolgáiban pedig egyszerűen istenné vált a játékos (nyilván annyi könyv volt hogy ha mindet végigjátszottad egy karakterrel mint a Kaland Játék Varázslatot eléggé fel lehettél már cuccolva, lol).
A fogyatkozó eladási számok miatt visszanyúltak a legjobban fogyó klasszikushoz, a Halállabirintushoz (A Halál Seregei), és bepróbálkoztak egy vámpírral mint főgonosszal (ami érdekes, merteddigre jó féltucat vámpírral végeztünk mintegy mellékesen).
A klasszikus szörnyek azért klasszikus szörnyek mert megbízható eladási források, így a vámpírt követte a lich (érthetetlen módonígy betűzve mert egyébként a sorozatliche-ként emlegette őket valamiért -talánAD&D jogvita lehetett a háttérben, illetve annak kerülése), a zombik szigete - majd mikor ez sem volt elég jöhetett a Ian Livingstone általrégen áhított Vísszatérés a Tűzhegyre. De nehogymár megint a Tűzhegy Varázslóját nyomjuk kérem! Komolyan, az a kiadvány a sorozat rákfenéje.
Persze nem maradhatott ki a sárkány, a démon, a múmia sem a sorból, sőt még egy boszorkányvadászt is alakíthattunk, miközben Zagort HARMADSZOR IS leverhettük (pfff).
A sorozat annyira befulladt hogy az utolsónak tervezett könyv, a Bloodbones már ki sem jött, hiába szerepelt az"előkészületben" listákon.
De eljött a nosztalgiahullám, és a pocsékabbnál pocsékabb szintre degenerálódó számítógépesjáték-piac, így újra feltöltötték az ágyúkat, és Bloodbones kalóz kilőtte ágyúit, csakúgy mint LeChuck a monkey Island harmadik részében.
A kiadványok új külcsínt kaptak, elindult a reprint, és alkalmanként befigyelt egy minimum követelményekkel rendelkező új könyv is.
A 30. évfordulóra pedig szakítottak a korábbi rendszerrel, modernizálták az ügyesség/életerő/szerencse triumvirátust, és kihozták a Blood of the Zombies-t, ami egyelőre úgy tűnik, tényleg a zombiként illusztrálja Fighting Fantasy felelevenítését.
Talán (valószínűleg) a sorozat (vagy a műfaj) soha nem lép már újabb aranykorba, de a legjobbjai ma is érdemesek kiszolgálni olyan igényeket, amiket más nem tud!
Ennek egyik oka a két mentalitás is volt, mert Steve üzletláncban, játékkiadásban - a dolgok üzleti részében - gondolkodott, míg Ian bár kevésbé kreatív volt, de a PR sokkal jobban ment neki, így Steve általában csak fotókon mutatkozott, míg Ian lett acég arca ha mondhatjuk (miközben minél jobban próbálták megőrizni az egyensúlyt a jelenlétben).
Ahogy egyre több lett a könyv, lassan kialakult a Titán mint világ, és - többek között rajongói nyomásra - megpróbálták tényleges szerepjátékként IS eladni a Fighting Fantasy brandet. Megjelent egy "papír és ceruza szerepjáték kezdőknek" kiadvány ösztökélve a népet hogy válasszon magának kidolgozott rendszert, aztán jött egy bestiárium (azaz Szörnyek Szörnyű Könyve), és ezzel önállóan is befutott azAdvanced Fighting Fantasy, tehát megjelent a Titán (ami nálunk is jól fogyott), és olyan főleg mesélőknek szóló alapkönyvek amiből 3 jelent meg, és mivel a rendszer sosem volt határok nélkül fejleszthető, eszelős újítások jelentek meg bennük - olyan részletek amik addig máshol biztosan nem. Például bolygószintű időjárási rendszer kidolgozása, szélsebesség-táblázatok hogy a számomra legmeghökkentőbbeket említsem.
Egyszerűen zseniális, csak nehogy elvesszünk benne mint Tom Hanks a Misztikus Játék, ami egyszerre mutatta be a szerepjátékok inspiráló, közösségformáló - és labilis személyiség esetén veszélyes voltát.
Teljesen fair hozzáállása volt, ellentétben mondjuk a Népszabadságban megjelent cikkel a M.A.G.U.S. megjelenésekor, ami szerint minden szerepjátékos sátánista pszichopata lesz, punktum. Természetesen nem lesz, de nem véletlen hogy egyetemistáknak találták ki a dolgot, ők az elsődleges célcsoport.
Később a Fighting Fantasy sokmindennel megpróbálkozott még:
- figurák forgalmazásával a Warhammer nyomán (ugyanezért el is tűnt a süllyesztőben úgy egy tucat miniatűr után ez a kezdeményezés)
- számítógépes átiratok (a maguk korában elfogadható hasznot hoztak, de mihelyst megjelent a GRAFIKA elhaltak)
- gyűjthető kártyajáték (valójában fix számú kártya véletlenszerű pakkokban, földrajzilag elkülönített két kiadásban és egyéb komplikációkkal - be is fulladt, ma sem érdekel senkit igazán)
- két táblás játék
- egy négyrészes spinoff-sorozat azonos logóval, független rendszerrel, alacsonyabb életkorú célcsoporttal
- 7 regénnyel (mondhatni nehezen beszerezhetőek, de Steve Jackson jókat írt. Ian Livingston kevésbé jókat, az ötlet sem volt eredeti - játékkönyvet ültetett át egy-az-egyben -, így nem is volt a kiadáskor (sem) túlnagy igény, így bár ezek kevésbé keresettek, mégis drágábbak, mert kevesebb van belőlük).
No és persze ott van az errefelé hányattatott srossal rendelkező Kaland Játék Varázslat minisorozat, ami a logón kívül valójában az alapsorozat része - ami amúgy, bár nagy fő átkötőszálat nélkülözve, de szintén számos "összefüggő nagy kalandot" tartalmaz.
Már a 4. könyvnek megpróbálkoztak kiterjeszteni a brandet fantasyn kívülre a magyarul Csillaghajó címmel kijött könyvvel, és úgy a sorozat feléig-első harmadáig adogattak is ki ilyet rendszeresen, sőt, időnként más fantasy-világokkalis bepróbálkoztak vérfrissítés gyanánt (pl. Zagor Legendája ami Amarillián játszódik,vagy a Haláltalizmánami Orbon és szó szerint azolvasóafőhős,nemvaami alteregó!).
Sajna ezek jórészt hamvába holt próbálkozások voltak,de ha nekidurálták magukat kinyomtak olyanokat mint a Találkozás F.E.A.R.-rel (ami jól volt megírva, illusztrálva és ötletelve, de bosszantóan lehetetlen elérni a végsőharcot, lévén valójában négy egymástólteljesen független könyvettart az olvasó a kezében, amiket elkülöníteni csak szorgos térképezéssel lehet), a Robot Kommandó (ami egyszerűen az egyik legjobb játékkönyv többször látogatható helyszínekkel, alternatív megoldásokkal, és dinoszauruszokkal), vagy a Lázadók Bolygója amiazknak tetszhet igazán akik értékelik a régi (1960, jobbára fekete-fehér) szörnyfilmeket.
RETROCHOCK!
Mivel kéthavonta(!) adták ki ezeket eredetileg (megjegyzendő hogy más sorozatok még sokkal több könyvet is tudtak produkálni, a "Choose your ownadventure" például 185 könyvet ért meg 20 év alatt) előkerült a probléma hogy újabb írókat vegyenek fel - na ők természetesen ingadozó teljesítménnyel dolgoztak.
Az első a Skorpiók Mocsarának írója lett, de jöttek a többiek is. Mondhatjuk hogy így több ízlést lehetett megfogni - de egy brand nem úgy működik.
A Demons of the Deep, amire a magyarTitán "A Mélység Démonai" címmel hivatkozik pl. bár egész jó történettel szolgált és teli volt ötletekkel, de túl sokat fektetett elfogadhatatlan szóviccekbe (pl. kardhal: egy bajvívótőrrel rohangászó hal; vagy a kalapácshal amivel szó szerint szögeket fogunk beverni...).
A Pusztítás Maszkjai pedig nem elég hogy olyanlapos lett mint a bibliai Föld, de ráadásul szakított azzal a hagyománnyal hogy a hős egy arcnélküli kalandozó, és csinált belőle egy királyt. Hogy egykirály miért indul egyedül, kíséret nélkül bárhová, az olyan rejtély amit nem fogunk megfejteni.
A Creature of Havoc (24. könyv) megpróbált menteni - hosszú fejezetpontokkal megírt, kidolgozott kaland volt magasabbéletkorú célcsoportot megcélozva nyers brutalitásával. A könyvben ugyanis egy szörnnyel játszunk amilyet máskor azonnal lemészárolnánk. Eme lényecske csata utánbátran felfalja áldozatait, legyenek azok más szörnyek - vagy hagyományos kalandozók, netán sima falusiak!
Sajna a készítők rossz konzekvenciát vontak le, és a kidolgozottság helyett a könyv nehézségét hitték érdemnek, amint az látszik a Lidérckastély Alatt notóriusan magas statisztikákkal rendelkező ellenfelein, vagy a Varázsló Kriptája milliónyi összegyűjtendő tárgyán (25-26. könyvek).
Kb. ugyanekkor jött ki a Warlock magazin (magyarul említi aTitán szintén Varázsló címmel) 9. száma, ami biztosan jelzi a játékkönyvek alkonyát egy tényleg remek cikkel, amiben az összes sikeresebb (<- br="" egys="" ges="" gymond="" h="" lapozgat="" nyv="" rendszert="" rnevesebb="" s-k="" tettek.="">
Na kábé ettől lassan de biztosan csúszott lefelé a lejtőn a sorozat - és az egész stílus. A 27. könyv (kb. a sorozat fele) volt az utolsó (Csillagközi fejvadász - vajon hogy lehet hogy az összes nem-fantasy rész jelent meg fordításban?) ami nem a Titánon játszódott.
A jelentősebb/megjegyezhetőbb/markánsabb világuralomra törő főgonoszok lassankifogytak mint James Bondnál, a Phantoms of Fearről mindig azt hiszem annak a magyar neve a Lopakodó Lelkek, a Mélység Rabszolgáiban pedig egyszerűen istenné vált a játékos (nyilván annyi könyv volt hogy ha mindet végigjátszottad egy karakterrel mint a Kaland Játék Varázslatot eléggé fel lehettél már cuccolva, lol).
A fogyatkozó eladási számok miatt visszanyúltak a legjobban fogyó klasszikushoz, a Halállabirintushoz (A Halál Seregei), és bepróbálkoztak egy vámpírral mint főgonosszal (ami érdekes, merteddigre jó féltucat vámpírral végeztünk mintegy mellékesen).
A klasszikus szörnyek azért klasszikus szörnyek mert megbízható eladási források, így a vámpírt követte a lich (érthetetlen módonígy betűzve mert egyébként a sorozatliche-ként emlegette őket valamiért -talánAD&D jogvita lehetett a háttérben, illetve annak kerülése), a zombik szigete - majd mikor ez sem volt elég jöhetett a Ian Livingstone általrégen áhított Vísszatérés a Tűzhegyre. De nehogymár megint a Tűzhegy Varázslóját nyomjuk kérem! Komolyan, az a kiadvány a sorozat rákfenéje.
Persze nem maradhatott ki a sárkány, a démon, a múmia sem a sorból, sőt még egy boszorkányvadászt is alakíthattunk, miközben Zagort HARMADSZOR IS leverhettük (pfff).
A sorozat annyira befulladt hogy az utolsónak tervezett könyv, a Bloodbones már ki sem jött, hiába szerepelt az"előkészületben" listákon.
De eljött a nosztalgiahullám, és a pocsékabbnál pocsékabb szintre degenerálódó számítógépesjáték-piac, így újra feltöltötték az ágyúkat, és Bloodbones kalóz kilőtte ágyúit, csakúgy mint LeChuck a monkey Island harmadik részében.
A kiadványok új külcsínt kaptak, elindult a reprint, és alkalmanként befigyelt egy minimum követelményekkel rendelkező új könyv is.
A 30. évfordulóra pedig szakítottak a korábbi rendszerrel, modernizálták az ügyesség/életerő/szerencse triumvirátust, és kihozták a Blood of the Zombies-t, ami egyelőre úgy tűnik, tényleg a zombiként illusztrálja Fighting Fantasy felelevenítését.
Talán (valószínűleg) a sorozat (vagy a műfaj) soha nem lép már újabb aranykorba, de a legjobbjai ma is érdemesek kiszolgálni olyan igényeket, amiket más nem tud!
"Nem hal meg az, mi alszik örökkön,
A halál sem ér át végtelen időkön."
Comments
Post a Comment