Beholder kiadó - Ghalla története (1/3), a Túlélők Földje
A Beholder kiadó egyszer úgy gondolta, miért ne lehetne nekik/nekünk is egy gyűjthető kártyás játékunk.
Igazából levélben - később emailben - játszható játékot hoztak össze, és arra kalapálták a kártyákat.
És ahogy azt kell, a világukban játszódó "hivatalos könyveket" is kiadtak.
Amiben eltér a világ az AD&D Magic the Gatheringjétől, hogy már a harmadik iteráción megy át az egész: kezdetben vala a Túlélők Földje, majd jött az Ősök Városa, mígnem mára elértünk a Végzetúrhoz.
Hogy miért alakult így? Szerintem a jóval kisebb potenciális közönség miatt. Míg egy USA-kontinens-méretű országban meg lehet játszani hogy megtartod a világod, és a különböző kiadásoknál nagy mennyiségben mennek régi és jönnek új emberek, itt azt feltételezem fókuszáltabban építkeztek, próbálva meggátolni a nagyobb elvándorlást, így akik épp megunnák, teljesen új tartalmat kapnak.
De ha három teljesen különböző játékkal van dolgunk, hogyan tartják fenn a folyamatosságot?
Úgy, hogy elmesélik mi történt közben. Azaz a háttértörténettel.
--------------
Réges-régen, még a játékok előtt már létezett Ghalla, a játékok világa-bolygója. Földszerű bolygó volt, de teli mágiával, vadsággal, őrült tudással. A világot három istenség uralta: Rhatt a Törvény, Chara-din a Káosz, valamint Bufa az Egyensúly.
Idővel Chara-din megerősödött, így Rhatt és Bufa összefogtak ellene, száműzték, elvágták Ghallától. Majd távoztak, mindörökre. Maradt pár hívük, és mivel "éltek" (amennyire egy istenség "él"), így hatalmuk is maradt valamennyi, de élőhalott mivoltukban leginkább mágiájuk forrásához voltak kötve, így idővel őket is elfelejtették.
És hogy mi volt előttük? Ki tudja.
Új istenek kerültek idővel, mert ahogy Pratchett fogalmaz: ahogy megérzik egy világ szagát, jönnek azok mint legyek a szarra. Igazából Ghalla újdonsült istenei valaha mind emberek voltak. Annyira, hogy az utolsó közéjük került alak, Dornodon istenné válása jelenti azt a pontot ahol az olvasó/játékos belép ebbe a világba.
Ahhoz ugyanis hogy valaki isteni rangra emelkedjen, erő kell. Ezt például össze lehet szedni lelkekből. Ölj meg milliárdokat, szívd magadba a lelkük, és voilá, isten vagy.
A fene tudja hogyan lettek a többiek istenek, de feltehetően még a legjobbak is hasonlóan sötét múltat rejtegethetnek. Ja, és bár hívőkkel rendelkezni kényelmes, de nem kötelező. Bizony, bármikor le lehet lépni ha isten vagy.
De lényeg a lényeg: Dornodon szó szerint felégette a bolygót hogy a szükséges mennyiségű erőre szert tegyen. Egyedül egy kb. Európa méretű terület maradt meg amit három oldalról tenger/óceán övezett, az egyik oldalon pedig isteni ereklyékkel vágták el a mágiavihar útját.
Ez egyébként egy meglepően kreatív módja a világ kezelhetővé tételének, és lekerüli a Világ = USA klisét.
A megmaradt terület nem volt egységes. Három területből állt:
- az Árnyékbirodalom értelmes lények által lakhatatlan, gonosz mágia uralta területe
- a Yaur-királyság főleg emberek lakta országa,
- és végül a Túlélők Földje, másnéven Erdauin ami afféle senkiföldje volt, amin nem volt korábban komolyabb lakosság, és Yaurtól egy mindenféle módon megerősített csatorna vágta el, így önállóan fejlődhetett.
A Túlélők Földjének mérete meg van adva (a kiad könyveinek önhírdetésében), bár a szerzők 300,000 négyzetmérföldet mondanak négyzetkilométer helyett.
Az egyik sajátossága a fantasyknak, hogy adott világban nem csak millió frakció van, de legalább ugyanannyi faj is. Értelmes fajok.
Azt már tisztáztuk, hogy az Árnyékbirodalomban senki nem él, onnan se ki, se be.
Akkor most elárulom hogy Yaurban meg főleg emberek laktak. Mert ja, gyökereiben a fantasy nacionalista-rasszista, ahol az elfek az árja übermensch, a fekete elfek gonoszak, az emberek meg ki tudja hogyan maradnak életben. Mindenesetre a vége az, hogy az összes többi - az összes érdekes - faj Erdauinon ragad. Vagy már eleve ott voltak, vagy jó felé menekültek mikor összedőlt a világ, és elég közel voltak hogy odaérjenek mielőtt éhenhalnak.
Igen, akadtak Túlélők itt-ott. Valami tápos mágia védett lábnyomnyi folton, meg hasonlók. Pont mint Hiroshimában. Viszont a föld kiégett, tehát vagy az említett területen voltál, vagy nagyon hamar elhaláloztál, végleg.
Az első, világot bemutató könyvek a Kártyaháború Trilógia "Brian McAllister"-től:
Kb. mindhárom kötet azonos formulát követ: az aktuális főhősök találnak fejenként egy kártyát, aztán kalandoznak, a végén valami Aktuális Főellenség is befigyel, mint Ősmágus, Vlagyimir, vagy Chara-din. Nagyon jól működik egyébként, és ennél jobban a kártyajátékot beilleszteni egy regénybe nem is lehetett volna. A harmadik kötet ráadásul valamennyire szakít is a formulával, mert sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak a gonoszok (Chara-din három követője), és az ellene küzdő Bufa-Rhatt kompánia, mint a kártyások.
Az író stílusa talán csöppet szárazabb a standard akciófantasy-íróknál, de mivel az itt említett könyveinél azt a fogást alkalmazza hogy egy történész feljegyzéseit olvassuk, ez teljesen megfelelő.
Igen, az utolsó főellenség a már említett Chara-din, aki megpróbál visszatérni. A Hatalom Kártyáit ugyanis ő alkotta meg, majd azokkal zárták kordába. Dornodon tüze pedig megperzselte a ketrecet,így szép lassan ki tudott törni.
Persze ez nem volt olyan egyszerű. Egyfelől Yaur próbál kitörni a maga építette falak mögül, hogy Erdauinra terjeszkedjen. Ami annyira nem jó föld, meg minden, de terület, és épp nincs szervezett védelme. Viszont Yaurnál van gyakorlatilag az összes fennmaradt civilizációs vívmány a vízvezetéktől a hadseregen át a bürokráciáig. De a csatornán nem tudnak átkelni, mert a Kínai Nagy Fal őket is bezárta, a kulcsot meg elvesztették. Merthogy teleportálással lehetett közlekedni rajta, csakhogy az összes nagyobb mágus meghalt a Világégésben. Kínos.
Erdauinon meg bár hiányzott minden az építészettől az orvostudományon át a közerkölcsig, de egzotikus nyersanyagban és kreatív emberanyagban bővelkedtek. Mert hát miféle fantasy amiben nem nőnek minden bokorban szörnyek. És persze ott van a már emlegetett értelmes fajok garmadája:
- emberek, mert azért akad belőlük mindnehol
- trollok, akik szokás szerint főleg izomban jeleskednek
- elfek, mert a tápos tündenép mindenhova bepofátlankodik
- törpök, mert különben kik végeznék a bányászatot, kovácsolást, építészetet - szóval összetettebb fizikai munkát
- gnómok, mert különben kitalálja fel a bonyolultabb (és viccesebb) gépezeteket, plusz nehogy már az elfek legyenek az egyetlen varázslók
- kobuderák, akik tökre simán harcművész foglalkozás, de itt külön faj is
- árnymanók, akiket a folyamatos szerzési vágy hajszol. Azaz ők a helyi tolvajok. Mert valami érthetetlen oknál fogva a fantasykban a tolvaj az legit mesterség.
- vannak még alakváltóink is
- valamint varkaudarok, akik olyanok mint az orkok, csak jobban vannak megírva, mert az orkok már kínosak. Azaz erősek, húst zabálnak, és mindenki útálja őket, rabszolgákat tartanak, és a technológiai szintjük "hagy némi kívánnivalót".
Mint mondtam Chara-din elpusztítása nem megy olyan simán. Egyszer egy Éjmágus nevű illető átveszi a Yarui uralkodó helyét. Ez egy bonyolult én jó, te gonosz klón-ikertestvér sztori, most elég ennyit tudni.
Aztán ott van Vlagyimir esete, aki nekilát tök ugyanazt a szertartást végrehajtani mint Dornodon. Kurva jó ötlet, szóval inkább gyakjuk le.
Harmadszor meg mindenféle létsíkokról nyílnak kapuk a világra, amiken át az ügyeletes démonhorda (itt: thargodanok) özönlenek át. Végül sikerül bezárni őket, de ekkor végleg elszabadul Chara-din. Ám közben hőseink (már a sokadik csapat) is összeszedtek kártyákat, szóval az istent megverik a saját játékában. No persze közben megy a politika, meg a fajok eredete (a varkaudarokat Chara-din teremtette, ám azok morcosak rá, méghozzá joggal, szóval az is egy külön kör), meg személyes érdekek... Szóval jól meg van írva, és kapunk egy konklúziót, ami látszólag a Happy End.
Látszólag.
Igazából levélben - később emailben - játszható játékot hoztak össze, és arra kalapálták a kártyákat.
És ahogy azt kell, a világukban játszódó "hivatalos könyveket" is kiadtak.
Amiben eltér a világ az AD&D Magic the Gatheringjétől, hogy már a harmadik iteráción megy át az egész: kezdetben vala a Túlélők Földje, majd jött az Ősök Városa, mígnem mára elértünk a Végzetúrhoz.
Hogy miért alakult így? Szerintem a jóval kisebb potenciális közönség miatt. Míg egy USA-kontinens-méretű országban meg lehet játszani hogy megtartod a világod, és a különböző kiadásoknál nagy mennyiségben mennek régi és jönnek új emberek, itt azt feltételezem fókuszáltabban építkeztek, próbálva meggátolni a nagyobb elvándorlást, így akik épp megunnák, teljesen új tartalmat kapnak.
De ha három teljesen különböző játékkal van dolgunk, hogyan tartják fenn a folyamatosságot?
Úgy, hogy elmesélik mi történt közben. Azaz a háttértörténettel.
--------------
Réges-régen, még a játékok előtt már létezett Ghalla, a játékok világa-bolygója. Földszerű bolygó volt, de teli mágiával, vadsággal, őrült tudással. A világot három istenség uralta: Rhatt a Törvény, Chara-din a Káosz, valamint Bufa az Egyensúly.
Idővel Chara-din megerősödött, így Rhatt és Bufa összefogtak ellene, száműzték, elvágták Ghallától. Majd távoztak, mindörökre. Maradt pár hívük, és mivel "éltek" (amennyire egy istenség "él"), így hatalmuk is maradt valamennyi, de élőhalott mivoltukban leginkább mágiájuk forrásához voltak kötve, így idővel őket is elfelejtették.
És hogy mi volt előttük? Ki tudja.
Új istenek kerültek idővel, mert ahogy Pratchett fogalmaz: ahogy megérzik egy világ szagát, jönnek azok mint legyek a szarra. Igazából Ghalla újdonsült istenei valaha mind emberek voltak. Annyira, hogy az utolsó közéjük került alak, Dornodon istenné válása jelenti azt a pontot ahol az olvasó/játékos belép ebbe a világba.
Ahhoz ugyanis hogy valaki isteni rangra emelkedjen, erő kell. Ezt például össze lehet szedni lelkekből. Ölj meg milliárdokat, szívd magadba a lelkük, és voilá, isten vagy.
A fene tudja hogyan lettek a többiek istenek, de feltehetően még a legjobbak is hasonlóan sötét múltat rejtegethetnek. Ja, és bár hívőkkel rendelkezni kényelmes, de nem kötelező. Bizony, bármikor le lehet lépni ha isten vagy.
De lényeg a lényeg: Dornodon szó szerint felégette a bolygót hogy a szükséges mennyiségű erőre szert tegyen. Egyedül egy kb. Európa méretű terület maradt meg amit három oldalról tenger/óceán övezett, az egyik oldalon pedig isteni ereklyékkel vágták el a mágiavihar útját.
Ez egyébként egy meglepően kreatív módja a világ kezelhetővé tételének, és lekerüli a Világ = USA klisét.
A megmaradt terület nem volt egységes. Három területből állt:
- az Árnyékbirodalom értelmes lények által lakhatatlan, gonosz mágia uralta területe
- a Yaur-királyság főleg emberek lakta országa,
- és végül a Túlélők Földje, másnéven Erdauin ami afféle senkiföldje volt, amin nem volt korábban komolyabb lakosság, és Yaurtól egy mindenféle módon megerősített csatorna vágta el, így önállóan fejlődhetett.
A Túlélők Földjének mérete meg van adva (a kiad könyveinek önhírdetésében), bár a szerzők 300,000 négyzetmérföldet mondanak négyzetkilométer helyett.
Az egyik sajátossága a fantasyknak, hogy adott világban nem csak millió frakció van, de legalább ugyanannyi faj is. Értelmes fajok.
Azt már tisztáztuk, hogy az Árnyékbirodalomban senki nem él, onnan se ki, se be.
Akkor most elárulom hogy Yaurban meg főleg emberek laktak. Mert ja, gyökereiben a fantasy nacionalista-rasszista, ahol az elfek az árja übermensch, a fekete elfek gonoszak, az emberek meg ki tudja hogyan maradnak életben. Mindenesetre a vége az, hogy az összes többi - az összes érdekes - faj Erdauinon ragad. Vagy már eleve ott voltak, vagy jó felé menekültek mikor összedőlt a világ, és elég közel voltak hogy odaérjenek mielőtt éhenhalnak.
Igen, akadtak Túlélők itt-ott. Valami tápos mágia védett lábnyomnyi folton, meg hasonlók. Pont mint Hiroshimában. Viszont a föld kiégett, tehát vagy az említett területen voltál, vagy nagyon hamar elhaláloztál, végleg.
Az első, világot bemutató könyvek a Kártyaháború Trilógia "Brian McAllister"-től:
Kb. mindhárom kötet azonos formulát követ: az aktuális főhősök találnak fejenként egy kártyát, aztán kalandoznak, a végén valami Aktuális Főellenség is befigyel, mint Ősmágus, Vlagyimir, vagy Chara-din. Nagyon jól működik egyébként, és ennél jobban a kártyajátékot beilleszteni egy regénybe nem is lehetett volna. A harmadik kötet ráadásul valamennyire szakít is a formulával, mert sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak a gonoszok (Chara-din három követője), és az ellene küzdő Bufa-Rhatt kompánia, mint a kártyások.
Az író stílusa talán csöppet szárazabb a standard akciófantasy-íróknál, de mivel az itt említett könyveinél azt a fogást alkalmazza hogy egy történész feljegyzéseit olvassuk, ez teljesen megfelelő.
Igen, az utolsó főellenség a már említett Chara-din, aki megpróbál visszatérni. A Hatalom Kártyáit ugyanis ő alkotta meg, majd azokkal zárták kordába. Dornodon tüze pedig megperzselte a ketrecet,így szép lassan ki tudott törni.
Persze ez nem volt olyan egyszerű. Egyfelől Yaur próbál kitörni a maga építette falak mögül, hogy Erdauinra terjeszkedjen. Ami annyira nem jó föld, meg minden, de terület, és épp nincs szervezett védelme. Viszont Yaurnál van gyakorlatilag az összes fennmaradt civilizációs vívmány a vízvezetéktől a hadseregen át a bürokráciáig. De a csatornán nem tudnak átkelni, mert a Kínai Nagy Fal őket is bezárta, a kulcsot meg elvesztették. Merthogy teleportálással lehetett közlekedni rajta, csakhogy az összes nagyobb mágus meghalt a Világégésben. Kínos.
Erdauinon meg bár hiányzott minden az építészettől az orvostudományon át a közerkölcsig, de egzotikus nyersanyagban és kreatív emberanyagban bővelkedtek. Mert hát miféle fantasy amiben nem nőnek minden bokorban szörnyek. És persze ott van a már emlegetett értelmes fajok garmadája:
- emberek, mert azért akad belőlük mindnehol
- trollok, akik szokás szerint főleg izomban jeleskednek
- elfek, mert a tápos tündenép mindenhova bepofátlankodik
- törpök, mert különben kik végeznék a bányászatot, kovácsolást, építészetet - szóval összetettebb fizikai munkát
- gnómok, mert különben kitalálja fel a bonyolultabb (és viccesebb) gépezeteket, plusz nehogy már az elfek legyenek az egyetlen varázslók
- kobuderák, akik tökre simán harcművész foglalkozás, de itt külön faj is
- árnymanók, akiket a folyamatos szerzési vágy hajszol. Azaz ők a helyi tolvajok. Mert valami érthetetlen oknál fogva a fantasykban a tolvaj az legit mesterség.
- vannak még alakváltóink is
- valamint varkaudarok, akik olyanok mint az orkok, csak jobban vannak megírva, mert az orkok már kínosak. Azaz erősek, húst zabálnak, és mindenki útálja őket, rabszolgákat tartanak, és a technológiai szintjük "hagy némi kívánnivalót".
Mint mondtam Chara-din elpusztítása nem megy olyan simán. Egyszer egy Éjmágus nevű illető átveszi a Yarui uralkodó helyét. Ez egy bonyolult én jó, te gonosz klón-ikertestvér sztori, most elég ennyit tudni.
Aztán ott van Vlagyimir esete, aki nekilát tök ugyanazt a szertartást végrehajtani mint Dornodon. Kurva jó ötlet, szóval inkább gyakjuk le.
Harmadszor meg mindenféle létsíkokról nyílnak kapuk a világra, amiken át az ügyeletes démonhorda (itt: thargodanok) özönlenek át. Végül sikerül bezárni őket, de ekkor végleg elszabadul Chara-din. Ám közben hőseink (már a sokadik csapat) is összeszedtek kártyákat, szóval az istent megverik a saját játékában. No persze közben megy a politika, meg a fajok eredete (a varkaudarokat Chara-din teremtette, ám azok morcosak rá, méghozzá joggal, szóval az is egy külön kör), meg személyes érdekek... Szóval jól meg van írva, és kapunk egy konklúziót, ami látszólag a Happy End.
Látszólag.
Comments
Post a Comment