Asimov robot-alapítvány univerzuma
Bár mindig észbentartom a Robot- és Alapítvány Univerzumot
egészként, bár olvasásra már nem feltétlen tudom ajánlani, de a
történetről tudni a nem olvasott részekben akkor is érdekes.
A Robot-novellák adják a kezdeteket. Ezek Alkonyzóna, vagy inkább Végtelen Határok módjára egy-egy végső csavarra épülnek, de szerencsére kellően lendületesek és kalandosak egész terjedelmükben hogy érdemes legyen ne csak az utolsó bekezdést elolvasni.
Egy gond van velük: mára kimentek a robotok a divatból, mint ötlet. A robotok a '60-as, '80-as években voltak a csúcson, amikor mesterséges embereket képzeltünk el gyártani, akik azonban mégiscsak gépek, mert Mi Emberek Vagyunk, Azért Még Emberek (Harcosok Klubbja után szabadon).
Minden történet azon alapult, hogyan megy egy ilyen, elvileg abszolut biztonsággal programozott, de komplex gép váratlan irányokba. Azonban egy mindig biztos volt: a robot sosem lehet ember ártalmára. Ha mégis, akkor visszavonhatatlanul tönkremegy, és addig eljutni a programozása határain belül (amit NEM lehet meghackelni, mert analóg-vagy-mi!) is ritkaságszámba megy, azaz a novellák közül talán egyben történt ilyen.
Az ember és a robot mindig megkülönböztethető maradt Asimov írásaiban (kivéve egy kuriózum novellát), és sosem jelentek meg bennük idegen lények (kivéve egy kuriózum-novellát, amiben gyorsanés véglegesen le is léptek egyébként).
A robot-novellák nem csak a robotok fejlődését mesélik el egyébként, hanem a világűr meghódításának kezdetét is (amiben tevékeny részt játszottak a robotok).
Ja: Asimovnál nincs mesterséges intelligencia robottest nélkül!
-
Időrendben következnek ez után a Robot Regények. Ezek hasonló tematikát követnek mint a robot-novellák, de hosszabbak, és mindhárom regény egy valódi krimi, nyomozóval, mindennel. És a történetek megfejthetőek, mint egy Sherlock Holmes történet. De Asimovnál nem a tárgyi nyomokon folyik leginkább a nyomozás, hanem a pszichológiai vonalon: indítékok és lehetőségek érdeklik.
A könyvek gyenge pontja a környezet, ami Asimov szovjetunió iránti rajongásából sokat tartalmaz, és az amerikai bevándorlóság rácsodálkozásából is. A végletekig gépesített megapoliszok gyárszintű társadalmához manapság már nincs igazi fogódzó a rendszerváltás utánból.
Ezek a regények nem csak egy-egy esetet mesélnek el, de tovább bővítik az univerzumot: az emberiség meghódít pár világot a robotok segítségével, ám ezen terjeszkedés megakadni látszik, és egy új hullám kezd formálódni immár robotok nélkül.
Ezen időszak csúcspontja, hogy a Föld elkezd radioaktívvá válni - mint sejthető, ez összefüggésben áll egyébként a robotokkal szintén.
-
Aztán elérkezünk az Alapítvány-regényekhez, ami eredetileg egy trilógiának indult, de végül öt részre bővítette, így megoldotta azt,amit a Dűne írójának sosem sikerült: új és valódi befejezést adni az univerzumának.
Az Alapítvány-trilógia elég fura egy iromány. Rendkívül hasonlít egy enciklopédiára. Nagy események történnek bennük, történelmi események, történelmet meghatározó események. Amik gyakorlatilag allegóriái a teljes, 20. sz-ig tartó emberi történelemnek, de ez csak hab a tortán, ami az újraolvasásnak kedvez. Nagyon jó politikai regények.
A trilógia egyfajta cliffhangerrel ér véget, amiben végül mindenki tud mindenkiről, de véglegesen semmi nem oldódott meg.
Az Előjáték Az Alapítványhoz egy prequel-regény, de nem nagyon unalmas, és volt értelme megírni az univerzumépítés szempontjából. Nem csak azt tudjuk meg belőle hogyan hozta össze Seldon (haha!) a pszichohistóriát, de hallunk róla mi történt az Világűr Meghódításának Első Hullámával. Az egyik világról tudtuk hogy bezárkózott a stagnálásba, és volt olyan világ ami egyszerűen kiürült, vagy meghódították. De a legtöbb robotos egyszerűen nem volt versenyképes, és a Második Hullám egyszercsak megjelent náluk földet foglalni, mint az indiánoknál a fehér ember, és nem volt esélyük a civilizációjuknak.
Amúgy ez egy kalandregény.
Az Alapítvány Pereme és az Alapítvány és Föld sokkal finomabb, személyesebb szinten szólal meg, nem olyan tárgyilagos szemlélődő szemszögből, mint az eredeti trilógia. Az egyik kedvenc jelenetem amikor az elején Travis tanácsost a fogdából hazakíséri egy katona. Az a párbeszéd a nyelvi találékonyság mesterfoka, és nem csak önmagáért létezik, de mint politikai játszma.
Itt egy klasszikus sci-fi műről van már szó, megannyi "idegen", de azért eredendően emberi civilizációval. Végső soron a Földet keresik, végül meg is találják, az utolsó robotokkal együtt.
A nagy csavar mégsem ez. Asimov nagyságát az fejezi ki, hogy itt önkritikát gyakorolt, és tudomást vett a körülötte is gyorsan változó világról. Az Alapítvány Pereme első konfliktusa az, hogy elköltöztessék-e az Alapítvány fővárosát végre, vagy hagyják ahol van. De az első dolog amit látunk - elvileg függetlenül ettől! - egy új űrhajó, amiről még az azt kiutaló Kormányzó sem fogja fel mi is van a kezében. Ez a hajó ugyanis modern számítógéppel rendelkezik, már nem a "lukkártyás modell" aminél kézzel kellett kiszámolni mindent (csak hidd el, kedves olvasóm). Ez kiszámol mindent probléma nélkül. Automata. És mivel az űrutazás attól volt lassú hogy a kézzel számolgatás sokáig tartott, míg maga a hipertérugrás gyakorlatilag nem vesz igénybe időt, így valójában tökmindegy már hol van a főváros, mert minden öt percre van, mindegy milyen távol van a normál térben!
Tehát Asimov számolt itt végre a technológiai, sőt biológiai fejlődéssel, és rájött, hogy az Alapítvány Terv elérte határait, elérte a Peremét, és hogy időtállót alkosson, túl kell lépnie a saját felállított határain. És sikerül neki, és ürügyet is talál hogy ezt meg tudja tenni. Egy rettentő ürügyet, ami azonban összhangban van a Robotika Első Törvényével, és alapvetően optimista szemléletével, és persze a robotnovellák csavarjaival: "A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen." Ugye vajon miért találnak mindig legfeljebb kihalt idegen civilizációkat a Tejút galaxisában? Na vajon? Robotok. Meg az ő Három Törvényük...
A Robot-novellák adják a kezdeteket. Ezek Alkonyzóna, vagy inkább Végtelen Határok módjára egy-egy végső csavarra épülnek, de szerencsére kellően lendületesek és kalandosak egész terjedelmükben hogy érdemes legyen ne csak az utolsó bekezdést elolvasni.
Egy gond van velük: mára kimentek a robotok a divatból, mint ötlet. A robotok a '60-as, '80-as években voltak a csúcson, amikor mesterséges embereket képzeltünk el gyártani, akik azonban mégiscsak gépek, mert Mi Emberek Vagyunk, Azért Még Emberek (Harcosok Klubbja után szabadon).
Minden történet azon alapult, hogyan megy egy ilyen, elvileg abszolut biztonsággal programozott, de komplex gép váratlan irányokba. Azonban egy mindig biztos volt: a robot sosem lehet ember ártalmára. Ha mégis, akkor visszavonhatatlanul tönkremegy, és addig eljutni a programozása határain belül (amit NEM lehet meghackelni, mert analóg-vagy-mi!) is ritkaságszámba megy, azaz a novellák közül talán egyben történt ilyen.
Az ember és a robot mindig megkülönböztethető maradt Asimov írásaiban (kivéve egy kuriózum novellát), és sosem jelentek meg bennük idegen lények (kivéve egy kuriózum-novellát, amiben gyorsanés véglegesen le is léptek egyébként).
A robot-novellák nem csak a robotok fejlődését mesélik el egyébként, hanem a világűr meghódításának kezdetét is (amiben tevékeny részt játszottak a robotok).
Ja: Asimovnál nincs mesterséges intelligencia robottest nélkül!
-
Időrendben következnek ez után a Robot Regények. Ezek hasonló tematikát követnek mint a robot-novellák, de hosszabbak, és mindhárom regény egy valódi krimi, nyomozóval, mindennel. És a történetek megfejthetőek, mint egy Sherlock Holmes történet. De Asimovnál nem a tárgyi nyomokon folyik leginkább a nyomozás, hanem a pszichológiai vonalon: indítékok és lehetőségek érdeklik.
A könyvek gyenge pontja a környezet, ami Asimov szovjetunió iránti rajongásából sokat tartalmaz, és az amerikai bevándorlóság rácsodálkozásából is. A végletekig gépesített megapoliszok gyárszintű társadalmához manapság már nincs igazi fogódzó a rendszerváltás utánból.
Ezek a regények nem csak egy-egy esetet mesélnek el, de tovább bővítik az univerzumot: az emberiség meghódít pár világot a robotok segítségével, ám ezen terjeszkedés megakadni látszik, és egy új hullám kezd formálódni immár robotok nélkül.
Ezen időszak csúcspontja, hogy a Föld elkezd radioaktívvá válni - mint sejthető, ez összefüggésben áll egyébként a robotokkal szintén.
-
Aztán elérkezünk az Alapítvány-regényekhez, ami eredetileg egy trilógiának indult, de végül öt részre bővítette, így megoldotta azt,amit a Dűne írójának sosem sikerült: új és valódi befejezést adni az univerzumának.
Az Alapítvány-trilógia elég fura egy iromány. Rendkívül hasonlít egy enciklopédiára. Nagy események történnek bennük, történelmi események, történelmet meghatározó események. Amik gyakorlatilag allegóriái a teljes, 20. sz-ig tartó emberi történelemnek, de ez csak hab a tortán, ami az újraolvasásnak kedvez. Nagyon jó politikai regények.
A trilógia egyfajta cliffhangerrel ér véget, amiben végül mindenki tud mindenkiről, de véglegesen semmi nem oldódott meg.
Az Előjáték Az Alapítványhoz egy prequel-regény, de nem nagyon unalmas, és volt értelme megírni az univerzumépítés szempontjából. Nem csak azt tudjuk meg belőle hogyan hozta össze Seldon (haha!) a pszichohistóriát, de hallunk róla mi történt az Világűr Meghódításának Első Hullámával. Az egyik világról tudtuk hogy bezárkózott a stagnálásba, és volt olyan világ ami egyszerűen kiürült, vagy meghódították. De a legtöbb robotos egyszerűen nem volt versenyképes, és a Második Hullám egyszercsak megjelent náluk földet foglalni, mint az indiánoknál a fehér ember, és nem volt esélyük a civilizációjuknak.
Amúgy ez egy kalandregény.
Az Alapítvány Pereme és az Alapítvány és Föld sokkal finomabb, személyesebb szinten szólal meg, nem olyan tárgyilagos szemlélődő szemszögből, mint az eredeti trilógia. Az egyik kedvenc jelenetem amikor az elején Travis tanácsost a fogdából hazakíséri egy katona. Az a párbeszéd a nyelvi találékonyság mesterfoka, és nem csak önmagáért létezik, de mint politikai játszma.
Itt egy klasszikus sci-fi műről van már szó, megannyi "idegen", de azért eredendően emberi civilizációval. Végső soron a Földet keresik, végül meg is találják, az utolsó robotokkal együtt.
A nagy csavar mégsem ez. Asimov nagyságát az fejezi ki, hogy itt önkritikát gyakorolt, és tudomást vett a körülötte is gyorsan változó világról. Az Alapítvány Pereme első konfliktusa az, hogy elköltöztessék-e az Alapítvány fővárosát végre, vagy hagyják ahol van. De az első dolog amit látunk - elvileg függetlenül ettől! - egy új űrhajó, amiről még az azt kiutaló Kormányzó sem fogja fel mi is van a kezében. Ez a hajó ugyanis modern számítógéppel rendelkezik, már nem a "lukkártyás modell" aminél kézzel kellett kiszámolni mindent (csak hidd el, kedves olvasóm). Ez kiszámol mindent probléma nélkül. Automata. És mivel az űrutazás attól volt lassú hogy a kézzel számolgatás sokáig tartott, míg maga a hipertérugrás gyakorlatilag nem vesz igénybe időt, így valójában tökmindegy már hol van a főváros, mert minden öt percre van, mindegy milyen távol van a normál térben!
Tehát Asimov számolt itt végre a technológiai, sőt biológiai fejlődéssel, és rájött, hogy az Alapítvány Terv elérte határait, elérte a Peremét, és hogy időtállót alkosson, túl kell lépnie a saját felállított határain. És sikerül neki, és ürügyet is talál hogy ezt meg tudja tenni. Egy rettentő ürügyet, ami azonban összhangban van a Robotika Első Törvényével, és alapvetően optimista szemléletével, és persze a robotnovellák csavarjaival: "A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen." Ugye vajon miért találnak mindig legfeljebb kihalt idegen civilizációkat a Tejút galaxisában? Na vajon? Robotok. Meg az ő Három Törvényük...
Comments
Post a Comment