Ezért szerettük - Alkonyzóna
Nemrég végre fellebbent a "ha nem USA vagy, akkor nem számítasz" korlát, így kíváncsiságból meg tudtam nézni a legelső, 1960-akárhányas Alkonyzóna-epizódot.
Az Alkonyzóna és társai, mint a Végtelen Határok egyszerre voltak scifi, társadalomkritika és horror. Kevés szereplővel meséltek el minden alkalommal egy gondolatébresztő történetet - amik mindig egy epizódvégi csavarra épültek.
És ez a nagy gondja az egész koncepciónak: mivel a közbülső részek leginkább időkitöltés,a történetnem halad benne, ma, amikor az információhoz sok forrásból hozzáférhetsz, nem működik. Ez a koncepció kifejezetten akkor működőképes, ha nincs külső-megelőző tudásod az egészről. Ma viszont simán felütöd a vonatkozó wikit, és 2-5 perc alatt elolvasod a történet összefoglalóját, ami majdnem ugyanúgy üt.
Pedig minden jó benne egyébként: a színészek, a kamerahasználat, a rendezés, a forgatókönyv - mégsem eladható. Pusztán az információáramlás módja miatt.
Viszont szöget ütött a fejembe, hogy én végigültem az egészet. Egyszuszra. És élveztem, és néztem volna legközelebb is. Persze nem néztem, hanem felütöttem a wikit, és elolvastam pár részt aminek jól hangzott a címe.
De ez nem változtat azon, hogy jobban élveztem ezt a fekete-fehér, ősrégi izét, mint egy mai sorozatrészt, mondjuk a legújabb CSI, Dr. Csont, Vészhelyzet, vagy ilyesmi epizódját. És szerintem azért, mert utóbbiak epizódjai termékek. Gyártósoron szerelik össze őket, hogy eladják és pénzt termeljenek - míg egy Black Mirror részt olyasvalaki írt, aki el akart mesélni egy történetet. Újat akart mondani, olyat amit ő még nem hallott mástól, és érdekelte, és érdekelte érdekel-e másokat, mert úgy gondolta érdekelhet másokat. Nem egy százhuszadik barbie-babát fröccsöntött össze, hanem még ha házilag is barkácsolt egy fabábút, az játék lett, nem termék ami mindenkinek van.
Persze mindenkihez eljut, de nem csak "van", hanem többek leszünk általa.
A történetmesélés célja mindig ez kéne legyen, nem az egyszerű pénzügyi siker. A történetmesélés kockázat. De kockázat nélkül nincs haladás.
Az Alkonyzóna és társai, mint a Végtelen Határok egyszerre voltak scifi, társadalomkritika és horror. Kevés szereplővel meséltek el minden alkalommal egy gondolatébresztő történetet - amik mindig egy epizódvégi csavarra épültek.
És ez a nagy gondja az egész koncepciónak: mivel a közbülső részek leginkább időkitöltés,a történetnem halad benne, ma, amikor az információhoz sok forrásból hozzáférhetsz, nem működik. Ez a koncepció kifejezetten akkor működőképes, ha nincs külső-megelőző tudásod az egészről. Ma viszont simán felütöd a vonatkozó wikit, és 2-5 perc alatt elolvasod a történet összefoglalóját, ami majdnem ugyanúgy üt.
Pedig minden jó benne egyébként: a színészek, a kamerahasználat, a rendezés, a forgatókönyv - mégsem eladható. Pusztán az információáramlás módja miatt.
Viszont szöget ütött a fejembe, hogy én végigültem az egészet. Egyszuszra. És élveztem, és néztem volna legközelebb is. Persze nem néztem, hanem felütöttem a wikit, és elolvastam pár részt aminek jól hangzott a címe.
De ez nem változtat azon, hogy jobban élveztem ezt a fekete-fehér, ősrégi izét, mint egy mai sorozatrészt, mondjuk a legújabb CSI, Dr. Csont, Vészhelyzet, vagy ilyesmi epizódját. És szerintem azért, mert utóbbiak epizódjai termékek. Gyártósoron szerelik össze őket, hogy eladják és pénzt termeljenek - míg egy Black Mirror részt olyasvalaki írt, aki el akart mesélni egy történetet. Újat akart mondani, olyat amit ő még nem hallott mástól, és érdekelte, és érdekelte érdekel-e másokat, mert úgy gondolta érdekelhet másokat. Nem egy százhuszadik barbie-babát fröccsöntött össze, hanem még ha házilag is barkácsolt egy fabábút, az játék lett, nem termék ami mindenkinek van.
Persze mindenkihez eljut, de nem csak "van", hanem többek leszünk általa.
A történetmesélés célja mindig ez kéne legyen, nem az egyszerű pénzügyi siker. A történetmesélés kockázat. De kockázat nélkül nincs haladás.
Comments
Post a Comment